Megérkezett a panzióhoz. Takaros, kétemeletes ház volt, óriási kerttel és egy halastóval. Szebb, mint a netes képeken. Ahogy belépett egy kedves házaspár fogadta.
– Üdvözöljük a Fekete Rigó panzióban – egy középkorú asszony sietett elé.
– Jó napot! Foglaltam Önöknél szállást Garda Rebeca néven – csomagját óvatosan maga mellé tette.
– Igen, bár az e-mailből nem derült ki hány napra szeretné a szobát kivenni – a nő szemében kíváncsiság villant.
– Tudom, sok mindentől függ. Két hétre mindenképp.
– Mit fog nálunk csinálni? Maga után érkezik a férje is? – Túl sok kérdés, de hát a vidéki mentalitás nem változik.
– Nem. Feltöltődni jöttem. Elkérhetem a kulcsot, szeretnék lepihenni – türelmetlenül kezdett dobolni ujjaival a pulton.
– Persze kedves. A férjem felkíséri. Kellemes pihenést, szóljon, ha valamire szüksége lenne.
– Köszönöm.
Eltűnődve nézett a lány után, közben a bejelentő lapot szorongatva topogott. Magas, karcsú alakját nem torzította el a pocakja. Szép lány. Mit keres itt egyedül? Ahogy a férje visszaért, letámadta.
– Vajon mit titkol? Bajban lehet. Nem mondott neked semmit?
– Nem. Ez panzió, nem segélyszolgálat. Ne kombinálj már megint! – több felesleges kérdést nem engedve feleségének, indult a rutin feladatokat elvégezni.
Mindeközben az emeleten Rebeka gyorsan kipakolta kevés holmiját a szekrénybe. Megviselte az utazás. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, magában mosolyogva, hogy milyen izgalmas napot szerzett a fogadósnénak. Ha nem változott meg az itteniek mentalitása, már legalább három pletykaéhes barátnőt felhívott és találgatják miért jött ide egy várandós fiatal lány. Sebaj, pár napot pihen, felépíti a stratégiát és helyrehozza a múltat.